A fics-úr

 Hirtelen nem is tudtam hogy mit reagáljak, és ezt nyilván ő is észrevette, mert inkább reagált ő.

-Szia, iszunk valamit?   –   kérdezte széles mosollyal az arcán

-Őőőhh... –   mondtam, de hálistennek csak magamban   -   Szia, persze !   –  mosolyogtam vissza a lehető legsármosabb mosolyommal, remélem kívülről is olyan sármosra sikeredett, mint ahogy azt én belül elképzeltem.

Megindultunk a tőlünk egy méterre levő pulthoz, majd mikor végre odaértünk, kifújtuk magunkat a túra miatti fáradtságtól. Közben alaposan szemügyre vettem a lányt, megkérdeztem a bennem rejlő alkoholtól, hogy szerinte is szép-e, mire természetesen az volt a válasz, hogy igen. Ezért nagy nehezen ugyan, de előhalásztam a józan eszemet, és inkább tőle kérdeztem meg.

-Igen   –   felelte.

Mit lehet tenni, a lány jól nézett ki, basszus !!!  De a helyzet az, hogy énis, hála isteni mivoltomnak (lehet nevetni).  Kész?  Akkor folytatom, köszi. A pulthoz eljutottunk ugyebár, de így, hogy elértük a célt, közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy hagyjuk az italt, mire én felvetettem az ötletet :  menjünk ki nyugodt körülmények között beszélgetni, mint férfi a férfival. Ha-ha-ha !!!!!  Mint macsó a nővel természetesen.  Kaptam egy bólintást, ami az igen szó szinonimája, ki tudja miért. Átverekedtük magunkat a tömegen, ez cseppet sem volt egyszerű feladat, hiszen mindenki megvolt őrülve. Bezártság érzetem támadt, az emberek mint egy élő börtön rácsai, körbevettek mindenfelől, és nem eresztettek.  Csak kitörni vágytam, de bárhogy is  próbáltam, nem teljesült a vágyam... Önmagam láttam, ahogy küzdök e börtönnel... Nem kívántam mást, csak friss levegőt, és elszigeteltséget ettől a már-már visszataszító helytől.  Egyedüllétre van szükségem amit megoszthatok a lánnyal, aki a kezemet fogva lépked utánam az ösvényen, amit a hús-vér erdőbe rajzolok, én. Magától nem nyílt meg a szabadsághoz vezető út, hát megnyitottam... És igen ! Kábultan kortyolom a levegőt, szinte érzem  ahogy oltja a szomjam, ahogy feltölt élettel. A bezártságérzet megszűnik, újra önmagam vagyok, nem pedig egy örjöngő szörnyeteg része, amit ez  tömeg alkot. Leültünk egy lépcsőre, az utca fényét eltakarta a fölénk magasló fa lombkoronája. Beszélgetésbe elegyedtünk.

Megtudtam, hogy mi a becses neve, bár nem egyszerűen, ugyanis kikellett találnom. Az egyetlen segítség, amit kaptam ez volt : a zsidók királynőjét is így hívták. Na, mondom ez aztán nagy segítség, hiába találgattam, elképzelésem se volt a nevét illetően...

-Passz. Feladom, fogalmam sincs – adtam fel, de büszkén.

-Estelle – mosolygott.  Úgy tűnik ez a lány szeret mosolyogni, nem ilyen pókerarcú mint én. Persze énis szoktam mosolyogni, és nevetni is, mert tudok.

-Az azt jelenti csillag. Tanultam franciát – vágtam fel hihetetlen műveltségemmel, de azt már nem kötöttem az orrára hogy a franciatanulmányom körülbelül 3 hétig tartott. Ezt nem kell tudnia.

Énis elmondtam neki a nevem, majd folytattuk a beszélgetést különböző témákat felhozva. Meséltem neki arról, hogy én ’’tudom’’  hogy ki ő, de azért idézőjelben, mert nem ismerem, csak látásból. Jót nevetett akkor amikor elmondtam neki hogy valószínűleg ugyanott lakunk, és kiderült hogy igazam van, mert 4 háznyira lakik tőlem. Gyalogszerrel körülbelül másfél percet vesz igénybe megtenni ezt a távot. Kézenállva kicsit többet. Ja,ja,ja, szóval hát igen, ez van. Az a benyomásom, hogy szimpatikus vagyok Estelle-nek, nevet a vicceimen (pedig köztudott tény, hogy semmi humorérzékem nincs), mosolyogva beszél hozzám, és konkrétan érzem, hogy ez egy olyan párbeszéd, amire a közeljövőben lesz még példa, tehát valószínűleg még találkozunk. Tellik, múlik az idő, egyszercsak megjelenik néhány barátnője, aminek hirtelen nem tudtam örülni, de hát mit tehettem, kénytelen voltam mosolyogni és pléhpofával tudomásul venni, hogy a kettesben való beszélgetésnek ezennel vége. Olyannyira, hogy Estelle, aki mellesleg 22 éves, kijelentette, hogy mennie kell haza, ezért meg azért. Tudomásul vettem mosolyogva, mosolyomat egy névjegykártyával jutalmazta, valamint egy jó tanáccsal :  hívjam fel. Eddig még nem volt rá példa, hogy névjegykártyát kaptam volna lánytól amin az elérhetőségét találom... Hát ennek is eljött az ideje. Nagyon komoly, és nagyon felnőtt stílus. Névjegykártya. Hm. Komolyan elgondolkoztam, hogy táviratban fogom megadni az én elérhetőségeimet, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülök. Vagy palackpostán. Egy forró csókkal búcsút vett tőlem, majd eltűnt a lépcső sötétjében... Vigyorogva, a sikertől mámorosan felálltam,elraktam a névjegykártyát és miközben visszaevickéltem a barátaimhoz, ősszefutottam kettővel. Rajmunddal, és egy másik emberrel, aki igazából nem is barátom, olyannyira nem, hogy nem is méltatom névszerint megemlíteni. Egy srác, és ennyi bőven elég. Felvágósan elújságoltam, hogy felszedtem egy jó csajt. Rajmund mondta is, hogy „kajak jó volt”. Megpróbáltunk visszamenni, hogy ők miért jöttek ki a buliból ezt sosem tudtam meg. Kiderült hogy négyen voltak, csak kettő elment valami ismerősükkel beszélni. Egyeseknek milyen sok barátai vannak. Irigylésreméltó.

Ezután már semmi nem történt, megpróbáltunk visszamenni, de egy hatalmas sor 16 év körüli gyermek elállta az utat. Nem győztük kivárni a sort, tahók nem akartunk lenni, úgyhogy hazament mindenki a saját otthonába, és jól bealudt. Én így tettem.

Jóéjt.

Ti kulebek.

 Hangzavar. Úgy érzem ez egy más világ, emberek helyett állatokat látok. Szó szerint úgy érzem magam, mint egy állatkertben, ahol egyedül vagyok ember, és emiatt fajilag megvagyok különböztetve a rasszista állatok által. Ráadásul itt rácsok sincsenek, bármelyik állat rámmoroghat, megkergethet, megkarmolhat, levadászhat. Szinte látom magam kívülről, ahogy ott állok a sötétben, a feketeségben csak vörösen izzó állati szempárok merednek rám, a semmiből egy lámpa fénye vetül félelemtől eltorzult arcú önmagamra.

Romkert... maga a katasztrófa. Egy kis hely, még csak nem is jó, zsúfolásig töltve emberekkel ( vonatkoztassunk el az előző paragrafustól). Ez egy elég merész tulajdonsága a helynek, ha számításba vesszük a nyári 40 fokokat... De hiába, kötelező jelleggel élvezni kell a bulit. A legnagyobb vicc, hogy ezek az önmagukat „romkertes arc” –oknak tituláló romkertes arcok 90 százaléka be sem teszi a lábát a szórakozóhelyre, csak kint iszik és artikulálatlanul üvöltözik mint egy idióta. De ez egy igényes szórakozóhely Budapesten, hazánk szívében. Lehet ráférne már a magyar nyelvre egy jó újítás.  Egy olyanra gondolok, mint amit a Kazinczy Feri és társai csináltak még a régi szépidőkben, és akkor lenne sok-sok jelző, amivel az „igényes”  helyett tudnánk jellemezni az ilyesféle helyeket. Ámbátor, ha így belemerülök a gondolatba a nyelvújítással kapcsolatban, boldogan kijelenthetem, hogy lassan, de biztosan újul a nyelv. Vegyük például az egyik legújabb szót :  „böhögni”. Ez egy cselekvést kifejező ige, ami egy szóösszerántással ( mint a csőr =  cső + orr) keletkezett a „böfögve röhögni” szópárból. Lássuk be, igen nagy értékkel bír ez a példány a saját fajtája, a szavak közt. Kiegészíteném ezt a remek témát még azzal, hogy kitaláltam a „köhögni” szót is a „böhögni” mellé, ami annyit tesz, hogy köhögve röhögni, de magam sem tudom miért, úgy döntöttem ez a szó komolyan meg nem fontolandó.  Jó?  Óh. Sós, hó.  A „kuleb” szó a 3. amit alkottam a közelmúltban, ez egy degradáló szócska, szintén szóösszerántással készítettem, de hogy mely szavak alkalmazásával, az számomra is rejtély. Rajmund szerint „kulás lepedő baszás” a jelentéstartalma, amit én egy kissé primitívnek tartok... Maradjunk annyiban, hogy ez egy jó szó arra, ha valakit erőteljesen le akarunk fikázni. Te hitvány KULEB !!! Tökéletes, és mindemellett még gyönyörű hangzása is one. Ez one. Van? Van. Van egy álmom, de nincsen túl jó állapotban.

Félbe kell szakítanom az izgalmas teóriák elemzését, satöbbi, ugyanis épp egy kiadós hányás hangja töri meg a csöndet amit a fejemben érzek. Igényes hely. Szóval a hely-zet az, hogy a hely, mint olyan, semmit nem tud nyújtani, nekem. De mivel nem miattam üzemeltetik, ez nyilván teljes mértékben inszignifikáns. Ember -tenger hullámai csapkodják a Rom(antikus) kert kőfalait, mely egyenlőre kitartóan tartja magát, de ahogy múlik az idő, a fal meggyengül, felemészti a kollektív szocializálódás. Vagy a sok tinihányadék. Ezt rátok bízom, döntsétek el melyik, én nem erőltetem senkire a véleményemet, csak néha. Higyjétek el. Modom higyjétek, el.  Mi a többséggel ellentétben úgy döntünk, hogy átlépjük a Romkert küszöbét, belevetjük magunkat a veszélyes dzsungelbe, melynek neve :  buli.  Sosem voltam az a megrögzött party-arc  típus, akinek lételeme az, hogy többszáz ember között izzadjon, és fulladozva ropja a táncot, idiótát csinálva magából anélkül, hogy bárkinek feltűnne. Elég nagy klisé, amit most írok tudom, de sokkal inkább szórakoztató nekem az, ha számomra kedves emberekkel be/leülök valahova, üvöltő zene helyett berakunk telefonról valamit, amit közösen kérünk a saját rezidens  lemezlovasunktól, olyan hangerővel, hogy üvöltözés nélkül kelljen nem üvölteni, hanem beszélni. Iszogatunk, móka & kacagás, egy két böhögés még belefér, felhőtlen szórakozás és örömteli lerészegedés mindaz, ami számít. De, nem ma emberek ! Ma buli van és én már így is kurva jól érzem magam, bevagyok pörögve az izgalomtól, hogy vajon milyen lesz a pillanat. A pillanat, hogy elvesztem a Romkert szüzességem. Vajon fájni fog? Vajon fogok vérezni? Remélem nem fog fájni, kicsit félek, bárcsak lenne valaki, aki fogja a kezem, és enyhít a szorongásomon, aki szeret és szeretget, aki szerethet, akit szeretek, akit szeretnek azok akiket szeretek. Nagy levegő, és mégnagyobb sóhaj : hát itt az idő. Megfeszítettem a hátizmaim, összeszorítottam a fogaim, és egy határozatlan lépéssel nyomtam egy előrearcot, hahaha, tehát nem hátrát. Vayon jól csinálom? Látszik hogy amatőr vagyok? Ilyen kérdések járnak a fejemben szüntelenül, lassan kezdem úgy érezni, hogy elvesztem az eszem. Felnéztem a földről, amit eddig bámultam lányos zavaromban, és valami újat éreztem...

Büszkeséget. És valljuk be, minden okom megvolt rá. Még az önbizalmam jelenlétét is sikerült megéreznem, pedig nem is tudtam róla, hogy létezik. Bent voltam ! Jobbranézek, hogy aztán balranézhessek, majd megismétlem a nézelődést, ugyanis egy pillantás nem volt elég ahhoz, hogy felfogjam a látványt ami a szemem elé tárult. Éreztem a hangulatot, átjárta a testem, de azt is éreztem, hogy sok jó csaj van, ami azért valljuk be, fontos szempont egy buli esetében. Még hezitálok egy kicsit, majd úgy döntök, hogy mielőtt belevetném magam a sűrűjébe, veszek magamnak egy kis üzemanyagot, azaz szeszt, úgymond  alkoholt, ergó piát. Méghozzá sört ! A lányok akikkel együtt jöttünk már táncolnak a zenére amit nem tudok, és nem is szeretnék szavakkal leírni, én meg Rajmunddal és Ramszesszel beállok a tömeg mellé szemlélődni és kitárgyalni hogy milyen érzés is valójában a Romkertben lenni. És akkor kiszúrtam valakit a tömegben, de az okát, hogy miért szúrtam ki nem tudtam... Egészen egy percig, utána beugrott.

Egy ideje már nem, de néhány éve időnként a buszmegállómban szoktam látni egy gyönyörű leányzót, aki vélhetőleg idősebb nálam. Mindig csak titokban, plátói módon sóvárogtam utána, hiszen úgy éreztem nem vagyok méltó hozzá, még arra se, hogy legalább rámvessen egy megvető pillantást. Nem mesélek arról, hogy hogy néz ki, legyen annyi elég, hogy vékony, magas, arcát mintha angyalok faragták volna, barna haja göndör fürtökben simogatja nyakát , bőre oly hamvas, hogy szinte kívánja hogy az ember csókot lehelljen rá...  Szóval szép lány. Nem a jócsaj kategória, hanem a szépség megtestesítője, Afrodité egyenesági leszármazottja.  Hát most ő állt tőlem 5 méterre, és  azt vettem észre, hogy engem néz. Mit tehettem volna? Félénken elkaptam a tekintetem, mint egy szűzfiú, pedig garantáltan nem vagyok már szűz. De komolyan !  Kicsit elfordultam és valami hirtelen kitalált kérdést tettem fel Rajmundnak, mintha beszélgettünk volna eddig is. Reméltem így nem lesz olyan feltűnő, hogy zavarba jöttem... Éppen nagyban taglalom neki a légbőlkapott történetet, amikor valaki megkocogtatja a hátam. Sosem fogjátok kitalálni, hogy ki volt az...  úgyhogy elmondom.

Maga Mádl Ferenc, személyesen.

Dehogy is, ott estem volna össze szívroham miatt, és most nem írnám ezt az unalmas történetet az életemről, amit rajtam kívül senki nem fog elolvasni, mert senkit se érdekel... De azért reménykedek (vagy reménykedem?), hogy egy-két ember veszi a fáradtságot, és legalább úgy tesz mintha olvasná. Vagy mintha tudna olvasni.

Szóval komolyra véve a dolgot, nyilván Ti is tudjátok hogy aki megkocogtatta a hátam, nem a Feri volt, többek közt azért sem ő, mert ő már meghalt, alulról szagolja az ibolyát. De ha nem a köztársasági elnök állt mögöttem... akkor ki?

Hát a lány a buszmegállóból.

Na igen, a helyzet az, hogy telik- múlik az idő, közben egy új jövevény érkezett. Ez a rejtélyes alak nem más, mint kedves unokaöcsém: Ramszesz. Nevét az egyiptomi fáraóról kapta, ami illik is hozzá, mert a sok szoli miatt olyan a bőrszíne mint egy egyiptominak. Najó, igazából csak most ilyen, mert megfogta a májusi napfény, de ez nem változtat semmin. Ramszeszről tudni kell, hogy rám ütött, hála istennek amit tanult az életről, azt mind a mesterétől tanulta, aki nem más, mint én. Ami a humorát illeti, az sem hétköznapi, mindig eltudok vele röhögni cseppet sem poénos dolgokon is (akár).

Korábban már átjött szerény hajlékomba, ugyanis elég unalmas délután volt, aminek az lett az eredménye, hogy Rajmund, és Ramszesz is  meg-lett-in-vi-tál-va . Éltek is a lehetőséggel, azaz átjöttek. Ja, majd elfelejtettem egy lényeges információt: a másik eredménye az lett az unalmas délutánnak, hogy Ramszesz az én pólómat hordja a mai estén. Ezt nem igazán szeretem, mert kölcsönösen szeretjük eltulajdonítani egymást ruháját. Volt már olyan, hogy úgy kaptam vissza egy pólót, hogy tele volt lyukakkal, mintha géppuskával sorozták volna meg. Ramszesz váltig állította, hogy a mosógépben lett ilyen ( kérdem én, mégis hogy?! ) . Na mindegy, szokás szerint megint eltértem a tárgytól, pörgessük vissza az időt a mai estéhez : megjött Ramszesz, a fáraó. Mivel már mindannyian jókedvűen mulatoztunk a Lövőház utcában,  úgy vettem észre, hogy a kuzinom kissé kényelmetlenül érzi magát, ígyhát felajánlottam neki a boromat, hadd igyon szegény pára.

-Tessék, itt a bor. – kínáltam

-Kösz. – köszönte meg a lehető legszebb formátumban, zene volt füleimnek. – Mi a helyzet?

-Őszintén szólva semmi extra, remélem tudod hogy Romkertbe fogunk menni – tájékoztattam

-Jajaja , Rajmund már mondta, beszéltem vele telón. Miért, para hogy odamegyünk? Vagy mi?

-Igazából utálom azt a helyet, de leszarom, ha mindenki odamegy nem fogok egyedül hazamenni. Legalább partyzunk egyet, úgyis rég láttam a hüye fejed.  Amúgy jó a pólód.

-Köszönöm szépen – mondta nevetve, és jól meghúzta a borosüveget. Büszke voltam rá.

Két dolgot figyeltem meg az elmúlt 20 percben, mióta megjött az unokaöcsém: az egyik, hogy nagyon berúgtam. Nem az unokaöcsémet,  hanem alkoholos állapotba kerültem. A másik pedig az, hogy elcsíptem ahogy a mostohahugommal, Szófiával szemeztek az imént, ami ha úgy vesszük furcsán hangzik, de ha pedig amúgy vesszük, nincs ezzel semmi baj, semmi közük egymáshoz. De azért elég furcsa, ez tény.  Épp nagyban beszélgetek  Ariadnéval, amikor kedves  barnabőrű  Rajmund cimborám a semmiből bukkan fel ( lehet csak azért nem láttam mert sötétben beleolvad a környezetbe ) , felspannolva, hogy azonnal menjünk el valamiért, megéri. Reakcióként egy vállrándítást tudok összehozni, és egy „oké” - t , majd tudatva a többiekkel, hogy mindjárt jövünk , megindulunk a misztikus túrára. Utunk a Margit híd budai hídfőjéig vezet, ahol megejtjük a találkát egy kétes alakkal, kinek arcára a sötétség szőtt maszkot. Igénybe vesszük a szolgáltatást amit nyújt, itt már mindenki arra gondol amire akar de közlöm , semmi buzulás nincs. Átveszi Rajmund a kézzel fogható dolgocskát, amit hamar ki is derítünk, hogy mi. Persze úgy írom, mintha nem tudnám, vagy mintha Rajmund se tudta volna.

Visszafele kicsapongó jókedvvel utazunk, nevetünk, még jobban nevetünk, és úgy érezzük magunkat mintha mi lennék a legmenőbb arcok az egész kerületben, mintha mindenki szeretne minket. Jól el is dumálgatunk az ellenőrökkel a villamoson, akik imádnak minket, isszák a szavunkat, szinte már autogrammot is kérnének, de azt már nem adunk, ne essünk túlzásokba. Pedig lemerném fogadni, hogy az egyik már a papírfecnit húzta ki a zsebéből, egy másik, nőnemű kaller pedig mintha kidüllesztette volna hamvasnak cseppet sem mondható kebleit, hogy rúzzsal firkantsuk oda a nevünket : Mr. Superstars.

Ahhoz képest, hogy ingyen utaztunk ( vagyis más pénzén, mert ugye a bliccelés tulajdonképpen a tisztességes polgárok meglopása ) kifejezetten jó volt, pedig manapság ami ingyen van, az szar.

Jót röhögünk a kallerek háta mögött miután leszállunk a vilingerről, és mire visszaérünk a többiekhez, rendőrök fogadnak minket.

                                                      ...

 Sej, rendőrök fogadnak minket, be jól vagyon dolgunk, hej. A kérdés már csak az, hogy mégis miért? A válasz roppant egyszerű: amíg mi elmentünk tevékenykedni, kedves barna bőrű cimborámmal, a többiekre kihívták a rendőröket a hangzavar miatt. Korábban már említettem, hogy a lakók nem díjazzák a mi mulatozásunkat, most meg is lett az eredménye. Gond egy szál se, csak megakartak büntetni egy-két embert közterületen való alkoholfogyasztásért, de végül az egészből nem lett semmi. Győzött az igazság. A lakóknak ezúttal üzenem, hogy kapják be (persze a többiek nevében beszélek, hisz én ott se voltam) . Körülnézek, mindenki áll mint az izgalomba került pénisz, és épp nagyban megy a diszkurzus arról, hogy mi tévők legyünk így, hogy megzavarták a jókdevünket, így, hogy eltűnt a boldogság. Egy pár dolgot leszűrök gyorsan, mérlegelem a valóságot, elvégzek néhány gyors számítást, összeadok, szorzok, gyököt vonok, deriválok, majd eredményként azt kapom, hogy kibaszott sokan lettünk. Annyira sokan, hogy szerény kis társaságunk lényegében az egész Lövőház utcát kitölti.

Sok-sok ismeretlen arcot vélek felfedezni, akikkel nem is foglalkozom, hiszen mégis kik ők nekem, pff.  Elkolbászolunk a Mammut szórakoztató és bevásárlóközpont elé, ami annyit jelent, hogy befoglaljuk az egész területet ami előtte található, szinte folyunk le, mint a vízesés, azzal a különbséggel, hogy mi nem vizek vagyunk, hanem emberek ( vagy állatok? ) . Nyomok egy hátraarcot, betiplizek a „plázába” ugyanis kertelés nélkül bevallom, majd bepisálok, a bor szinte átfolyik rajtam. Hangokat hallok ahogy besétálok... vajon ez a vég? Megőrültem?

Természetesen nem,  Ariadna baktat utánam, hisz ő is menten bepisál. Oké, zsoké, sétálunk, sétálunk egy mozgólépcsőn felmegyünk, dumálgatunk, fogalmam sincs miről, én épp azok gondolkozom, hogy már izzadok az erőfeszítéstől, hogy visszatartom aranyló nedvem. Megkönnyebültem rugom be az ajtót, keménygyerek módjára ( igazából normálisan nyitottam ki) , kigombolom a kigomolható sliccem, előveszem a tömlőt, és egy nagy sóhajtás közepette kieresztem a tartalmát. Jön-jön, és még mindig jön, már szinte rekordot döntök, amikor kiürül a hólyagom. Elteszem a szerszámot, persze előtte kicsavartam, gyors kézmosás, megnéztem a fejem a tükörben, annyira nem vészes, hála Jahvénak. Igen, hála Jahvénak. Mint ahogy az lenni szokott, az én rekordhosszúságú pisálásom ellenére is a lányra kell várni, pedig elhihetitek nekem, ennyi idő alatt már el lehet intézni rengeteg dolgot.

Végre ! Megjön a kis Ariadna, vala. Mehetünk vissza a többiekhez, és lássatok csodát, vissza is megyünk. A helyzet változatlan: mint az állatkertben, megy az őrjöngés ( „Nagy az Isten állatkertje” ) , de végtére csak megindulunk már a rohadt Romkerthez. Mivel a létszámunk többszörösen meghaladja egy focicsapatét, mondhatni az egész villamost elfoglaljuk, vagyis meghódítjuk. Vannak emberek, akik úgy gondolják kurva menő lesz ha rágyújtanak a járművön, de az kell hogy mondjam, csak szánni tudom szegény bolondokat. Rá is baszunk a merészségükre: egyszercsak megáll a villamos, és nem megy tovább.

Egy megállót sikerült megtennünk. Értetlenü bámészkodunk, hogy mégis mi a jó k*rva anyánk van, mire a sofőr ingerülten kijön a vezetőfülkéből ( szerintem inkább olyan volt mint aki meg van sértődve)  és közli, hogy addig egy métert nem teszünk amíg le nem száll az, aki cigarettázik. Mivel elég közel  ülök hozzá ráfogom sunyi módon egy szegény hajláktalanra. Leszállunk, rágyújtunk a megállóban és beszélgetünk a sofőrrel, hogy menjünk már, ne büntessen mindenkit. Hosszas várakozás után persze elindultunk, és meg is érkeztünk a kíván célállomásra.

Na szóval kiértem a Hűvösvölgyi végállomásra, ahonnan egy villamos bevisz Budapest szívébe, a Moszkva térre.  Hivatalosan sajnos átnevezték Széll Kálmán térre,  de mivel ezt kétszer annyi idő kimondani, mint a régi elnevezést, marad a Moszkva tér. Tudomásom szerint a BKV dolgozóin, és tömegközlekedési járatain hallható géphangon kívül senki, maximum egy maréknyi ember hívja új nevén a szocializmus eme rettentően csodálatraméltó örökségét. A tér szavakkal lefestve így néz ki nagyjából:  koszos, büdös, csúcsidőben zsúfolt, zajos. Tele van hajléktalanokkal, akik egyfolytában vagy cigarettát, vagy aprót kéregetnek többnyire alkoholra, vagy ritkább esetben családi házra. Vannak merészebb csövik is persze, akik milliókat kérnek tőled, vagy ha jó hangulatukban vannak, nem válogatnak és a papírpénzt is elfogadNÁK. Ha adNÁL. De mivel nem adsz, se ezt, se azt, kénytelenek továbbsompolyogni az új áldozatuk irányába. Nem válogatnak, bárkihez odamennek. A legrosszabb fajtája azonban a csöveseknek az a ritka példány, amelyik felháborodik, ha nem adsz nekik a cigidből, vagy a pénzedből. Van amelyik még fenyegetőzik, vagy "útszélen álló, bordélyban dolgozó, esetleg interneten magát áruló, sexuális szolgáltatásokat kínáló nőnemű szülőzik, akinek te vagy a gyereke"  !!! Felháborító, hogy azt hiszik ez jár nekik...

Visszatérve a Moszkva tér arculatához, nem árt ha megemlítem, hogy az egyik legnyomasztóbb hely Budán. Az egész szürke, sötét árnyalatban pompázik ( jellemzően a kosznak köszönhetően), beton és fém építményekkel tarkítva. Található rajta ugyanakkor egy szökőkút is , amit emlékeim szerint még egyszer nem láttam funkcionálni, és a körülötte levő 10 méter sugarú kört a kisebbség uralja. Bizonyára mindig akkor működtetik, amikor nem vagyok ott, és nem láthatom, vagy a hátam mögött amikor nem figyelek oda. A szökőkútnak a „Sellő” nevet adták, amit nemigen tudok mire vélni. Talán a tér arculatáról gondoskodó úriemberek végső kétségbeesésükben úgy gondolták, ez majd feldobja a kis kosztanyát, ad neki egyfajta egzotikus beütést. De nem. Nagyon nem.

 A tér központját tulajdonképpen a Moszkva bisztró alkotja, ami egy bisztró. Lehet ott csocsózni, pihenni, barátokkal találkozni, kávézni, teázni, és alkoholizáni is. Sokan csak  WC-nek használják, ugyanis szó nélkül igénybe lehet venni ezt a szolgáltatását a helynek, bevallom, néha énis élek a lehetőséggel.  Annyira nem vagyok oda a sokak által egyszerűen csak „bisztró” – nak becézett placcért, de tény, hogy a környékbeli élet itt, és a Mammut bevásárlóközpontban koncentrálódik. Rengetegszer ígérték már meg nekünk, egyszerű halandóknak a felsőbbrendű személyek , hogy majd felújítják a teret. Ígértek már növényeket ( ugyanis ha úgy veszük semmi ilyesmi nincs ott, talán a buszok által kibocsátott kipufogógáznak köszönhetően) , felújítást, boldogságot, biztonságot. Ezekből egyik sem teljesült, habár egyszer elültettek egy szerencsétlen pálmafát, ami rövid időn belül száraz kóróvá változott. Kicsit sajnáltam a növényt, hiszen előre megfontolt gyilkosság áldozata lett...   R.I.P.

A sok negatívumot félretéve a jó öreg Moszkva tré valamilyen misztikus melegséget áraszt. Sokat köszönhetünk ennek a helynek, a budai fiatalok többsége ott nőtt fel, ott találkozott a barátaival, egyszóval a terület közösségi helyként üzemel. Ha nincs internet és Facebook, akkor ott a moszkva ingyen, szabadlevegőn.

Kissé megint elkalandoztam, hiszen éppen Hűvösvölgyben vagyok a csárdás táncművészet koronázatlan királyával, Rajmund cimborával.

Hogy miért a csárdás koronázatan királya? Nagyon egyszerű. Néhány megőrülős buliban ha beindul a fószer, táncát elvetemült néptáncként lehet értelmezni. Nincs is ezzel semmi baj, de páran kinevetik, pedig annyira azért nem is vicces. Az én táncomon is biztos jókat röhögnek a hátam mögött, de túlzottan nem foglalkoztat a dolog, mert elárulom, mindenkit kilehet röhögni a mozgáskultúrája miatt. Igen, azokat is, akik azt hiszik, hogy jól rázzák magukat. Fiúkat, LÁNYOKAT egyaránt. Bárhogy is mozogjon az ember, jobb mintha egy helyben állna, mint egy fa(sz).

Visszatérve a jelenbe, éppen Rajmunddal találkozom. Közel fél órás késésemből eredően a köetkező párbeszéd hangzik el köztünk:

-A kuuurva anyád. – kezdi Rajmund az értelmes diszkurzust

-Ja, vágom, bocs haver, csak amikor elindultam, akkor jöttem rá, hogy otthon hagytam a pénzem- hazudom rezzenéstelen tekintettel a szemébe- úgyhoyg vissza kellett mennem érte... Mire kiértem a buszmegállóba pont előttem ment el az a szar- toldom meg még egy kis hazugsággal

-A kurva anyádért nem tudsz egyszer időben ideérni bazd meg... Kajak már 20 perce várok te cigány ! – veszi semmibe a hazugságom – Mindegy, legközelebb ha megbeszélünk valamilyen időpontot, fél órát fogok késni...

-Jólvan nyugdodj már meg, viszont ezzel a villamossal menjünk már el- próbálkozom, persze hiába

-Lófaszt még elszívok egy cigit, meg veszek egy sört – és innentől már csak lényegtelen hülyeségekről beszéltünk, valamint vígan kacarásztunk.

Felszálltunk a villamosra, zenét hallgattunk külön-külön, mindenki a magáét. 20 perc alatt a moszkván voltunk, jó fél órás késéssel, a többiek akik vártak ránk természetesen azonnal elkezdtek hőbörögni. Ráfogtam a késést Rajmundra, persze a legkomolytalanabb módon, viccből. Ennyivel el is volt intézve a probléma, mehetünk a dolgunkra.

A társaság ma így néz ki :

Rajmund, őt már ismeritek, igaz barát. Ott volt Kernel is, ő valamiért a családja révén ritka kapcsolatban áll Németországgal, de ez lényegtelen információ. Általános iskola első osztályától fogva ismerem, immáron 13 esztendeje, ha jól számolom, és őt is igaz barátomnak tartom. Kernel barátnője, Alice is jelen volt, éppen párja böfögését dícsérte irónikusan, egy hatalmas nyáltócsa fölött, amit szintén a szerelme alkotott, akárcsak az előző böfögést. Ő annyira nem szimpatizál velem, mert szerinte kiismerhetetlen, és szarkavaró vagyok. A szarkavaró egyáltalán nem igaz, sosem neveztek még így. Nem vagyun rosszban, én kifejezetten kedvelem, mert szerintem aranyos lány, és nagyon jól összeillik Kernel cimborámmal. Ott volt egy másik Kernel nevű srác, neki van egy ikertestvére aki már sosem lóg velünk, pedig régen mindig együtt bandáztunk. Vörös, sűrű göndör haja volt, mint a feketéknek, fehér, szeplős bőre, és rókára emlékeztető arcszerkezete. Őt is első óta ismerem, mostanában viszont ritkábban látom őt is. Haját mindig telekeni vax-al, amitől az a fizikai törvényeknek ellentmondva még göndörebb lesz, és még fénylik is.

Lent van ezenkívül a kedvenc ikerpárom: Ariadné, és Ariadna. Ritkán találkozom olyan jó humorral rendelkező lányokkal, mint ők. Van ugye a tipikus lányhumor, amin mi férfiak nem tudunk nevetni. Nekik azonban olyan humoruk van, és olyan stíusuk, aminek köszönhetően imádom mindkettejüket. Amikor megismertem őket sosem tudtam melyik-melyik, folyamatosan felcseréltem a nevüket. Mindez a múlté, már megtanultam ki kicsoda. Ma már nem is értem hogy keverhettem őket össze, teljesen máshogy néznek ki, de egypetéjűek. Ismerkedésünk korai szakaszán egyformának láttam őket. Szó szerint egyformának, és ezt ők nem nagyon értékelték.

Ariadnéval egyszer kavartam egy buliban, és vele sokkal jobb a kapcsolatom, mint tesvérével, Ariadnával. Csomót beszélünk, tök jól elvagyunk, stb (stb alatt semmi rosszat nem értek) ,igazi jófej lány. Bár ez a másik felére is igaz. Mindketten magasak, világos, illetve söttebb barna hajúak, formás idomokkal, ami fontos szempont. Ariadné kicsit vékonyabb, díjnyertes popsival, ez persze nem jelenti azt, hogy Ariadna csúnyább, vagy kövérebb lenne.  Ezen kívül mostoha hugom, Szófia is jelen van, akit szintén nagyon kedvelek, jófejségében rám, azaz a bátyjára ütött. Egyenlőre ennyien vagyunk, a többiek majd később csatlakoznak.

Megindultunk a Lövőház utcába, a sétáló utca részéhez, ott szoktunk piálni , mielőtt továbbhaladnánk valahova. Akkor is ott iszunk, ha nincs terv az este későbbi részére.

Útközbe beugrottunk egy kis boltocskába, közvetlenül a Mammut egyik sarkában. Megvettük a szokásos italokat : volt aki bort, volt aki sört, volt aki vodkát a hozzá tartozó kísérővel, ami általában valamilyen gyümölcslé szokott lenni. Én személyszerint mindig bort veszek, egy energiaitallal, néha kiegészítem egy kis sörrel. Tudni kell, hogy a muskotályos fehérbor a kedvencem, és minél olcsóbb, annál jobb. Persze ügyelek rá, hogy ne a legszarabbat és legolcsóbbat szerezzem be magamnak, tehát nem a 400 – forint – per – két - literes Dínom- dánomot, vagy Pincebarátot szoktam megvenni két literes műanyagpalack kiszerelésben. Oké, megvettük a mai üzemanyagot amivel megalapozzuk az est hangulatát, majd végre elindulunk az egyik törzshelyre , alias Lövőház utca egyik színházi nézősorra emlékeztető 10-15 személyes félkörbe hajlított padjához. Azért jó itt inni, mert mindenki elfér, barátságos a környezet, fákkal és bokrokkal, plusz a félkör alakzatnak köszönhetően mindenki lát mindenkit, mindenki tud beszélni mindenkivel. Tipikus sétálóutca jellege van, nem véletlenül, hisz ez egy sétálóutca.Akárhányszor ittam itt a haverokkal, mindig jól éreztem magam, szerintem a mai sem lesz kivétel.

És így is van: mindenki iszik, mindenki beszél, mindenki nevet. Mindenki hangoskodik. Az egyetlen negatívum ezen a placcon az, hogy a lakók nem szívesen tolerálják a mi jó kedvünket, nem tetszik nekik, hogy péntek este velük ellentétben mi jól érezzük magunkat. Egy öregúr ki is áll a teraszra, majd cseppet sem kedves hangnemben lekurjant nekünk, hogy maradjunk már csöndben, aludni szeretne, mert fáradt. 9 órakor? Na ne röhögtesen már. Maximum annyi problémája lehet, hogy nem hallja a Barátok köztet, de erre is van megoldás : pár gombnyomás a távirányítón, és az ő boldogsága is felhőtlen lehetne. Persze az is lehet, hogy régimódi, szekrénybe épített televíziója van az öregnek, de hát könyörgöm, az sem igényel jobb problémamegoldó kézséget, egy tekerős gombot kell a megfelelő irányba megpördíteni. Igaz, hogy amit csinálunk az a törvény szerint csendháborítás, de véleményem szerint heti egy alkalommal el lehet nézni ezt az iskolába járó fiatalságnak. Sosem szerettem az ilyen mentalitású embereket, akik nem tudnak minimális szinten sem alkalmazkodni, vagy elnézőbbek lenni. Ha én lennék öreg, bekapcsolnám a zenét ilyen helyzetekben, vagy a tévét, és jól megkettyinteném az asszonyt, hadd örüljön ő is, meg énis. A dugás mindenre megoldás : jó unaloműző (ha elég ideig tart persze, és nem süvít el egy gyors vonat amit egy nyúl vezet ß ez egy bennfentes poén akar lenni, azok, akik nem ismernek sosem fogják érteni) , kedvcsináló, megjön utána az étvágy, és még kondiban is tart, sőt a cigaretta is jobban esik utána.

Közösen úgy dönünk, hogy magasról leszarjuk ezt a begyöpösödött, antiszociális vén trottyot, ígyhát folytatjuk a beszélgetéseket, igaz, kicsit lejjebb véve a hangerőt. Nos, ez a konszolidált hangerő nem tart sokáig, 5 percet tudok rá saccolni, de azt is csak a legnagyobb jóindulattal. Kedvenc ikerpárom beindult : Ariadna éppen vitatkozik Ariadnéval, valami teljesen lényegtelen baromságon. Imádom, amikor az iertestvérek vitatkoznak, valami egészen hihetetlen élmény. A hangerő nagyobb, mint valaha . Én Keryvel és Rajmunddal éppen megszakadok a nevetéstől ( Kery-nek hívják Alice pasiját innentől, a másik Kernelt a vörös, fekahajút pedig ettől a pillanattól fogva Kerno-nak ) , ugyanis egy csöves bezavar a meghitt időtöltésünkbe. A fószer állítása szerint közvetlenül Bonaparte Napóleon alatt szolgált az Itáliai hadjáratban, melynek időpontja  időszámításunk után 1796-ra tehető. Továbbá azt sem felejti el megemlíteni, hogy amikor a legendás francia császárt a Szent Ilona - szigetre száműzték, ő adta ki neki a lakását albérletbe, ugyanis legjobb haverok voltak. A lakásban minden pénteken kubai szivart szívtak, és minőségi skót whiskey-vel öblítették le a mennyei mannát, amit az Úr személyesen küldött nekik minden hónap 3-án, a szállítással pedig Gábriel arkangyalt bízta meg. Afrikából a legjobb fekete kurvákkal tisztelegtek a törzsfőnökök, csöves cimboránk a jó öreg Napóleonnal pedig partyba vágva a csajokat, a hátukon pókereztek az örömlányoknak szeméremajkukról pedig a legjobb minőségű, színtiszta kokaint szívták fel orrjárataikba.

Mivel roppant szórakoztató volt a fater, önéletrajzát egy szál cigarettával, egy köszönömmel, és egy elköszönéssel jutalmazzuk.

Most, hogy elment újra szánhatunk egy kis időt a saját barátainkra. Mindenki piás állapotban van, épp arról beszélnek, hogy elkéne menni a Romkert nevű, cseppet sem szórakoztató szórakozóhelyre, ha úgy van. És általában úgy van.  Miközben mi újdonsült csövescimboránkkal voltunk elfoglalva, megérkezett Anitah, és Carmilla. Borey is feltűnik az utca túloldalán, éppen célba vett minket.

-Boooreeeey !!! – kiált oda neki önkívületi állapotban Ariadné – iiiitt vaaagyuuuunk kéésőőőbb megyüüünk Rombaaaaa !!!!

Borey kicsit megilletődve ugyan, de reagál:

-Szia Ariadné, látom, hogy ott vagytok, van szemem – mondta mosollyal az arcán, így a kicsit bunkónak tűnő válasz már nem is annyira bunkó

Megindulok felé, így félúton találkozunk.

-Szia Borey, mizu? – köszöntem rá, és adtam egy-egy puszit az arcára – hogyhogy csak most jöttél?

-Csáá Danteee, nincs semmi , megvagyok - közli – nagyimnál voltam, és csak most tudtam ideérni... Veled mizujs?

-Semmi különös... nincs kedved eljönni velem egy cigiért meg eg y borért? Lééégysziii ... Csak nincs kedvem egyedül menni ! – vágom a szegény kisfiú fejet a szöveghez, hátha jobban meghatja.

Meghatotta.

-De, éppenséggel elmehetek, úgyis kell nekem is cigit venni... meg szerintem énis veszek valami piát. Bekéne ma baszni ! – vonta le az élet tanulságát a mi kedves kis Borey –nk.

És akkor elindultunk.

-Jou estéjt – köszönök  a pénztárosnak kissé parasztosan a boltba érve, nyelvem kissé megzabolázatlan állapotban van a korábban elfogyasztott szesztől, és roppant viccesnek érzem magam  – egy bort szretnék és eeeegy ... cigit.

-Szia, én ezt értem, de milyen cigit? – kérdezi kedvesnek tűnően, de mégis szánakozó arccal.

Úgy tűnik a fiatal réteg már nem mehet mámoros állapotban cigarettáért, és még egy kis mámorért. Ezek azért néznek hülyének, mert közel 20 évesen péntek este 10 óra tájékán nem vagyok már 100%-osan józan? Hát bekaphatják ? Nem is kérdés. Mindenesetre felvonom a fél szemöldökömet a reakciójára, és valamiért innentől kezdve kedves az engem kiszolgáló hölgyemény.

-Egy arany Marlborot kérnék szépen. És azt az Egri muskotályt. – mutatok a kiszemelt üvegre, méghozzá ujjal, mint egy bunkó.

-Tessék, a Marlboro 610 forint lesz , és hozá a bor pediiig... –gyorsan megnézi, elvégzi az általános iskola első osztályba n tanult oösszeadást-  a bor pedig 450 forint, tehát összesen 1060 forintot kérnék ha nem lesz más.

-Jaj de lesz, még szeretnék kérni egy lila Airwaves-t – ez a kedvenc rágóm- mást nem köszönöm.

-Rendben, akkor még kérnék 160 forintot

-Köszönöm.

-Nagyon szívesen – mosolyog- poharat nem kérsz a borhoz? Ha gondolod ki is tudjuk nyitni. – teszi az év ajánlatát, én meg úgy döntök elfogadom

-Húú, azt nagyon megköszönném, végre nem kell benyomni a dugóját... – mondom a leghálásabb módon, ahogy csak tudom

Pukk, kinyitja, hátramegy egy kis térségbe, és hoz nekem 2 műanyag poharat, hátha nem egyedül iszom a boromat. Pedig terveim szerint egyedül fogom, de azért mámosollyal az arcomon mégegyszer megköszönöm a kedvességét, majd elköszönök. Kimegyek a bolt elé, Borey még nem döntötte el, hogy mit igyon. Amíg sikerül neki, rágyújtok egy fasza kis Marlborora. Régen utáltam ezt a cigit, mert anyám is folyton ezt szívja kartonszámra, de egy ideje már csak ezt veszem, és egészen rákaptam az ízére. Sokat dohányzom, de nem azért, mert menőnek érzem magam tőle, hanem nemes egyszerűséggel azért, mert jól esik. Napi egy doboz a minimum alapjáraton, de mivel itt a nyár, és egyre többet gengelek kint a szabadban gyakran túl lépem ezt a mennyiséget is. Basztatnak is vele, mintha ez ekkora dolog lenne, hogy szóvá kell tenni.

Na úgy látom Borey elintézte amit kellett, egy kis Royallal meg egy almalével a kezében feszít nagy büszkén, mint aki jól végezte dolgát. Hát nem édes? De .

-Na mivan, mehetünk? Megvan minden ami kell? –kérdem

-De megám ! –kacsintja – Mehetünk vissza a többiekhez.

A két perces út alatt sztorizgatunk néhány dologról, hogy mit csináltunk eddig, kik jönnek még, ilyesmik. Odapillantva a többiekhez, észreveszem, hogy Olga is megérkezett, és már szlopálja ő is a vodkás üvegét boldogan, akár egy csecsemő az anyja csecsét.

Péntek van.

A péntek mindenkire hatalmas hatást gyakorol, ugyanis ez a nap az utolsó hétköznap, ami annyit tesz, hogy mindenki alig várja, hogy hazamehessen suliból, munkából, akárhonnan pihenni, lazulgatni. Én sem vagyok kivétel. Nemrég értem haza a dolgomról ( hogy mi volt a dolgom, ezt sosem fogom elárulni ) , ettem egy hatalmasat majd lefeküdtem pihenni egy pár órát. Nem aludni, pihenni !

Megfigyeltem, hogy ha beiktatok magamnak egy délutáni alvást a nagy esték előtt, akkor sokkal punnyadtabban vágok bele az éjszakába, ami nem feltétlenül jó. A hétvégi partyk nem azért vannak, hogy az ember fáradtan, elgyötörten menjen el rosszul érezni magát ott, ahol elméletben és gyakorlatban is  jól kéne. Végre az idő is a fiataloknak kedvez: elérkezett a késő tavaszi  időjárás, amikor pólóban nyugodtan elmehet az ember otthonról, és maximum egy vékony kardigánban, vagy pulóverben elvegetálhat  a  szabadtéren. A pihenés fogalma nálam annyit jelent, hogy ledőlök az ágyamra, vagy a kanapémra, bekapcsolom a tévét, halkra veszem, hogy ne zavarjon ahogy üvölt, majd gondolataimba elmerülve nirvana állapotba kerülök. Najó, ez természetesen egy kicsit túlzás volt, de tény, hogy roppant jó érzés ha az ember magábamerül, és elgondolkozik mindenféle baromságon. Ha pár évszázaddal korábban születtem volna, tuti gondolkodó lettem volna. Vagy kalóz, mint Jack Sparrow. Óvodásan hangzik, tudom, de leszarom. Ölni, lopni, piálni, nőzni... kell ennél több a boldog élethez? Persze ezzel együtt jár az állandó rettegés és a félelem attól, hogy elkapnak, és felakasztanak. Viszont ha a jó oldalát nézzük, és pozitívan állunk hozzá, akkor rájövünk, hogy ez egy véget nem érő  adrenalinhullámot kelt bennünk, ami tök jó. Nem? De.

Na mindegy, a lényeg a lényeg : ma szétesést tervezek. Mikor nem? Igazából a nyaram minden estéje arról szól, hogy igyekszem magam rommá inni, vagy bármilyen más módszerrel (persze ésszerű keretek között) az agyamat valamiféle köztes állapotba juttatni. Rendszerint büszkén veregethetem a mellkasom, mert sikerül az akció, jól bebasztam. Valamelyik nap komolyan elgondolkoztam azon, hogy a mi generációnk mekkora egy fölösleges kupac szar... 30 év múlva a mai fiatalság nagy része lepusztult, primitív, alkoholista vagy drogfüggő ősparaszttá fogja kinőni magát, valahol a pattintott kőkor időszakára behatárolható értelmi szinttel. De ez teljesen komoly, gondoljatok csak bele. Dolgozni basznak az emberek, mindenki egy fasz, mindenki bulizásra meg készenlétre költi a pénzét. Sajnos énis ebbe a körbe tartozom, akár tetszik nekem, akár nem. Letagadhatnám, de minek? Ez van, csak kinövöm majd valamikor, most jólérzem magam, hova aggódjak.

Mivel lassan „zúzok az éjszakába”  (szintén Fluor idézet, de nem tartom elég méltónak ahhoz, hogy külön referenciát mellékeljek hozzá)  elkezdem az előkészületeket. Egy pohár whiskey (szigorúan kólával) , egy pohár fröccs. Egy szál cigi, egy kupica pálinka, de mivel egésznap kurvára égett a gyomrom a töménytelen mennyiségű bacon szalonnától amit elfogyasztottam, kénytelen vagyok bevenni egy Rennie-t, mint valami szarfaszú csicska.

Na a Rennie benn, meghozzta gyümölcsét, már nem is fáj ez a savastömlő a hasfalamon belül. Na mégegy fröccs... Bizony én így tolom ! Persze nem mindig, mielőtt még komolyan elkezdenétek aggódni értem, nem vagyok alkoholista. Csak szeretem a piát. Vagy minden alkoholista ezzel védekezik? Sokszor viccelődnek azzal a baráti körömben, hogy alkesz vagyok, meg néha- néha lezugivóznak... Hát kövezzetek meg, nem vetem meg a bódultságot okozó, legális itókát, főleg ha egy jó estét akarok magamnak . Úgyhogy annyit üzenek, hogy : ez van, szarni rá  ! Idővan, fel kell öltenem a gúnyámat, ami rendszerint egy csőnadrágot, és valamilyen v nyakú, vagy akármilyen felsőt tartalmaz. Öltözöm. Kész vagyok, gyorsan belövöm a séróm, fogat mosok, mert szoktam. Késésben vagyok, mint szinte minden alkalommal. De mint minden alkalommal, most is az egyik haveromra, Rajmundra fogom majd, ahogy az lenni szokott. Becsíptem, most lépek ki a házból, amiben tulajdonképpen egyedül lakom magányosan, mint az a bizonyos farkas.

A busz szokás szerint késik. Utálom az itteni buszjáratokat, annyit ér a kiírt menetrend mint egy marék  kakkanat. Bár ha jól tudom, és igenis jól tudom, ez nem csak az én lakóhelyem vonzáskörzetére igaz. Amilyen a BKV, olyan az ország... Elhasznált, roskadozó, idejétmúlt szar. Mindenkinek a kurvaanyját, tisztelet a sok-sok kivételnek. Kiértem hüvibe , Rajmund már ott baszta a rezet, megláttam és rögtön elröhögtem magam. Nem tudom miért van ez, de ha meglátok egy jó ismerőst, barátot, barátnét, önkéntelenül mosolyra húzódik a szám, és semmilyen ezközzel nem lehet letörölni ezt a kedves kis vigyort. Ti is így vagytok vele?  Tegye fel a kezét aki igen !!! Láttam.

Bevezetés

Sziasztok. A nevem  Dante.  Egyszerűnek nem mondható srác vagyok, kőkemény 20 év élettapasztalattal a hátam mögött.  Jóképű gyerekként teremtett az Isten, amihez hihetetlen mértékű szerencse is párosul. Jól tudok beszélni , minden helyzetben kitudom magam húzni a szarból, vagy ha épp úgy van, szarba tudom magamat süllyeszteni. Méghozzá nyakig érő szarba. És most pedig jöjjön az életem röviden:

Budapesten születtem  a 8. kerületben, egy kórházban. Fogalmam sincs miért egy 8. kerületi kórházat sikerült beszervezni ahhoz, hogy anyám kitoljon magából, de úgy tűnik ez van, hozzá kell szoknom hogy egy gettó-övezetben láttam meg először a napvilágot 4 óra 43 perckor. Valamiért ez érzékenyen érint.  Igaz a gettóhoz semmi közöm, és mielőtt még azt hinnétek, hogy valami sutyerák repper-fenegyerek vagyok előre leszögezném, hogy semmi ilyesmiről szó sincs. Nem vagyok se suttyó, se repper. Bár ha belegondolok, nincs is okotok ezt feltételezni rólam.

Születésem után, amikor már az újszülötteket el lehet vinni az egészségügyi intézményből, rögtön kiköltöztünk Svédországba, ahol a szüleim már korábban is laktak. Egész pontosan fogalmazva, ott éltek, idejött anyám megszülni,  aztán pedig  vitt vissza magával a jó öreg Skandináviába. 4 évig ott éltem, egészen addig, amíg kiderült, hogy apám maffiozó, és lecsukták 7 évre. Nem vagyok büszke az öregre, de mégiscsak az apám, kötelező aként is kezelnem, apámként szeretnem. Ezután 9 évig nem láttam, és amikor évek után először találkoztam vele, csak annyi járt a fejemben, hogy ’’Kutyából nem lesz szalonna”. Ezzel arra próbálok célozni, hogy apám kurvára semmit sem változott. Néha, amikor nagylóvét akaszt le megdob egy kis pénzzel, had örüljön a hülye gyereke, hogy mennyire szereti őt apuci. Örülök én, nincs is azzal semmi baj, csak nem a szeretetnek, hanem a pénznek.

Elég sajátságos személyiségem van : rendszerint semmi nem érdekel. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy nincsenek érdeklődési köreim, csupán a hétköznapokban előforduló hétköznapi események, történések nem tudnak túlzottan felizgatni, ugyanis amikor csak akarok, közömbösen állok hozzá bármihez és bárkihez. Nem tudok egy könnyen dühbe gurulni, de ha egyszer sikerül, akkor ott nagy gáz van. Agresszív nem vagyok, csak amikor már tényeg felment a pumpa, akkor azért megtudok vadulni rendesen. Nem lehet kiismerni. Azon keveseknek, akiknek sikerült csak gratulálni tudok. De komolyan, őszintén, ugyanis a világ legjobb tökélyre fejlesztett pókerarcát hordom a sajátomra felhúzva, nulla-huszonnégyben...hála apucinak. Lelkiismeretem nem igazán van, ami meg mégis megtalálható bennem az a minimum fokozatra van alapbeállítva. A kis tekerő amivel a  feljebb lehetne állítani sajnos beszart akkortájt, amikor igazán elkezdtem kamaszodni... Hihetetlen, hogy a társadalom ilyen lelkiismeretlen, érzelemmentes szörnyeket teremt, mint amilyennek én tartom magam. Őszintén szólva leszarom a témát.

Fogalmam sincs mitől lettem olyan, amilyen, valószínűleg egy pszichológus ki tudna találni egy teljes mértékben hiteltelen magyarázatot, amin csak jót röhögnék magamban. Ezek az emberek azthiszik, hogy hatalmas királyok... Leülsz velük szembe, mesélsz ezt-azt közbe ők folyamatosan figyelik az arcmimikáid, megpróbálják leszűrni a hangodból és a viselkedésedből a tanulságot, majd faszán kielemzik maguknak, hogy meggyőződésük szerint VALÓSZÍNŰLEG mi is a te problémád. Hát nem röhejes? Nagyjából annyit ér, mint elmenni egy templomba és gyónni egy papnak. A folyamat ugyanaz, csak ott még elméletben feloldozást is nyerek, megtisztul a lelkem a bűneimtől, még ha nem is azért mentem oda.

Mi az én bűnöm?  Kevélység. Fösvény nem vagyok, szeretek költekezni, és szoktam adni másoknak is abból ami az enyém... Néha még jól is esik adni, még ha nem is kapok, akkor is. A bujaságot is a bűneim közés sorolhatnám. Nem vetem meg, ha összekell állnom egy lánnyal mint két kicsi lego¹.

Néha irigykedni is szoktam, tehát ezt is hozzáadhatjuk a bűnlajstromomhoz... Habár ez nem olyan irigység, mint amire a Biblia gondol. Az irigységhez a káröröm is párosul azt viszont imádom, ahogy mondani is szokták : legszebb öröm a káröröm . Mennyire igaz ! A világ legszebb, és legélvezetteljesebb dolga más szenvedésén és kudarcán egy jót nevetni. Torkosság: Alap. Azt hiszem, ezen nagyon nincs is mit megbeszélni, minden ember többre és többre vágyik. Harag... Alapvető emberi érzelem, a haragnak is köszönhető, hogy embernek nevezhetjük ezt a mocskos állatot, amit nagy felsőbbrendűséggel embernek nevezünk. Végül pedig : a jóra való restség... Szintén mindenki által elkövetett bűn, ez alól énsem vagyok kivétel. Sőt, rosszat tenni, másokban rossz érzéseket kelteni kifejezetten jó érzés (micsoda paradoxon) . Ezen kívül rengeteg bűnöm van ! Őszintén szólva bűnnek csak azt tartom, ami törvényellenes, nem azt, amit egy bolond elme által kreált Istennek nevezett öregapó annak titulál. Remélem leesett mostanra, hogy egyáltalán nem hiszek Istenben. De a hívőknek üzenem : nyugodjatok meg, a Sátánban sem hiszek.

Az előző mondatomhoz azonban hozzá kell, hogy fűzzem, azért volt egyszer egy érdekes élményem , amikor azt hittem éppen a Pokolba tartok. Alvási paralízisben szenvedek ( egyébként én nagyon élvezem) , ami annyit tesz, hogy az ember megreked az álom és a valóság közti világban amikor elaludna. Hallucinációk, mindenféle vízió, testen kívüli élmények kísérik mindazt, amit a szemeddel látsz. Mert látod a valóságot, csak kissé átalakul a sok rémképptől ami övezi, ami mellé még párosul az is, hogy egész testedben lebénulsz, amig tart az egész herce-hurca. Olyannyira lebénulsz, hogy amikor félelmedben azon vagy, hogy leüvöltsél anyádnak, vagy akárkinek segítségért, rákell, hogy jöjj, nem fog menni, ugyanis egy hangot sem tudsz kipréselni a torkodon. Ugye milyen mókásnak hangzik lebénulni, miközben teljesen öntudatos állapotban, mondhatni ébren átéled a legszörnyűbb rémálmaid? Akár milyen furcsa, megvan a maga szép oldala, persze csak utólag. Amíg az akció tart, addig nem olyan vicces a dolog. Nem mindenkinek adatik meg ez a kiváltság, de akinek igen, az örülhet a fejének.

Most biztos sokan azt gondoljátok, hogy bolond vagyok, de közlöm : ennek semmi köze nincs az ember épelméjűségéhez. Ez ugyanúgy egy alvási rendellenesség, mint például az, hogy nem tudod kialudni magad, vagy hogy gyakran felébredsz allvás közben, esetleg alvajársz, alvabeszélsz.

Na de félretéve a sok fölösleges rizsát kezdjünk bele a történetbe...

¹  =  idézet Fluor Tomi : Mizu? című fergeteges slágeréből