A fics-úr

 Hirtelen nem is tudtam hogy mit reagáljak, és ezt nyilván ő is észrevette, mert inkább reagált ő.

-Szia, iszunk valamit?   –   kérdezte széles mosollyal az arcán

-Őőőhh... –   mondtam, de hálistennek csak magamban   -   Szia, persze !   –  mosolyogtam vissza a lehető legsármosabb mosolyommal, remélem kívülről is olyan sármosra sikeredett, mint ahogy azt én belül elképzeltem.

Megindultunk a tőlünk egy méterre levő pulthoz, majd mikor végre odaértünk, kifújtuk magunkat a túra miatti fáradtságtól. Közben alaposan szemügyre vettem a lányt, megkérdeztem a bennem rejlő alkoholtól, hogy szerinte is szép-e, mire természetesen az volt a válasz, hogy igen. Ezért nagy nehezen ugyan, de előhalásztam a józan eszemet, és inkább tőle kérdeztem meg.

-Igen   –   felelte.

Mit lehet tenni, a lány jól nézett ki, basszus !!!  De a helyzet az, hogy énis, hála isteni mivoltomnak (lehet nevetni).  Kész?  Akkor folytatom, köszi. A pulthoz eljutottunk ugyebár, de így, hogy elértük a célt, közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy hagyjuk az italt, mire én felvetettem az ötletet :  menjünk ki nyugodt körülmények között beszélgetni, mint férfi a férfival. Ha-ha-ha !!!!!  Mint macsó a nővel természetesen.  Kaptam egy bólintást, ami az igen szó szinonimája, ki tudja miért. Átverekedtük magunkat a tömegen, ez cseppet sem volt egyszerű feladat, hiszen mindenki megvolt őrülve. Bezártság érzetem támadt, az emberek mint egy élő börtön rácsai, körbevettek mindenfelől, és nem eresztettek.  Csak kitörni vágytam, de bárhogy is  próbáltam, nem teljesült a vágyam... Önmagam láttam, ahogy küzdök e börtönnel... Nem kívántam mást, csak friss levegőt, és elszigeteltséget ettől a már-már visszataszító helytől.  Egyedüllétre van szükségem amit megoszthatok a lánnyal, aki a kezemet fogva lépked utánam az ösvényen, amit a hús-vér erdőbe rajzolok, én. Magától nem nyílt meg a szabadsághoz vezető út, hát megnyitottam... És igen ! Kábultan kortyolom a levegőt, szinte érzem  ahogy oltja a szomjam, ahogy feltölt élettel. A bezártságérzet megszűnik, újra önmagam vagyok, nem pedig egy örjöngő szörnyeteg része, amit ez  tömeg alkot. Leültünk egy lépcsőre, az utca fényét eltakarta a fölénk magasló fa lombkoronája. Beszélgetésbe elegyedtünk.

Megtudtam, hogy mi a becses neve, bár nem egyszerűen, ugyanis kikellett találnom. Az egyetlen segítség, amit kaptam ez volt : a zsidók királynőjét is így hívták. Na, mondom ez aztán nagy segítség, hiába találgattam, elképzelésem se volt a nevét illetően...

-Passz. Feladom, fogalmam sincs – adtam fel, de büszkén.

-Estelle – mosolygott.  Úgy tűnik ez a lány szeret mosolyogni, nem ilyen pókerarcú mint én. Persze énis szoktam mosolyogni, és nevetni is, mert tudok.

-Az azt jelenti csillag. Tanultam franciát – vágtam fel hihetetlen műveltségemmel, de azt már nem kötöttem az orrára hogy a franciatanulmányom körülbelül 3 hétig tartott. Ezt nem kell tudnia.

Énis elmondtam neki a nevem, majd folytattuk a beszélgetést különböző témákat felhozva. Meséltem neki arról, hogy én ’’tudom’’  hogy ki ő, de azért idézőjelben, mert nem ismerem, csak látásból. Jót nevetett akkor amikor elmondtam neki hogy valószínűleg ugyanott lakunk, és kiderült hogy igazam van, mert 4 háznyira lakik tőlem. Gyalogszerrel körülbelül másfél percet vesz igénybe megtenni ezt a távot. Kézenállva kicsit többet. Ja,ja,ja, szóval hát igen, ez van. Az a benyomásom, hogy szimpatikus vagyok Estelle-nek, nevet a vicceimen (pedig köztudott tény, hogy semmi humorérzékem nincs), mosolyogva beszél hozzám, és konkrétan érzem, hogy ez egy olyan párbeszéd, amire a közeljövőben lesz még példa, tehát valószínűleg még találkozunk. Tellik, múlik az idő, egyszercsak megjelenik néhány barátnője, aminek hirtelen nem tudtam örülni, de hát mit tehettem, kénytelen voltam mosolyogni és pléhpofával tudomásul venni, hogy a kettesben való beszélgetésnek ezennel vége. Olyannyira, hogy Estelle, aki mellesleg 22 éves, kijelentette, hogy mennie kell haza, ezért meg azért. Tudomásul vettem mosolyogva, mosolyomat egy névjegykártyával jutalmazta, valamint egy jó tanáccsal :  hívjam fel. Eddig még nem volt rá példa, hogy névjegykártyát kaptam volna lánytól amin az elérhetőségét találom... Hát ennek is eljött az ideje. Nagyon komoly, és nagyon felnőtt stílus. Névjegykártya. Hm. Komolyan elgondolkoztam, hogy táviratban fogom megadni az én elérhetőségeimet, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülök. Vagy palackpostán. Egy forró csókkal búcsút vett tőlem, majd eltűnt a lépcső sötétjében... Vigyorogva, a sikertől mámorosan felálltam,elraktam a névjegykártyát és miközben visszaevickéltem a barátaimhoz, ősszefutottam kettővel. Rajmunddal, és egy másik emberrel, aki igazából nem is barátom, olyannyira nem, hogy nem is méltatom névszerint megemlíteni. Egy srác, és ennyi bőven elég. Felvágósan elújságoltam, hogy felszedtem egy jó csajt. Rajmund mondta is, hogy „kajak jó volt”. Megpróbáltunk visszamenni, hogy ők miért jöttek ki a buliból ezt sosem tudtam meg. Kiderült hogy négyen voltak, csak kettő elment valami ismerősükkel beszélni. Egyeseknek milyen sok barátai vannak. Irigylésreméltó.

Ezután már semmi nem történt, megpróbáltunk visszamenni, de egy hatalmas sor 16 év körüli gyermek elállta az utat. Nem győztük kivárni a sort, tahók nem akartunk lenni, úgyhogy hazament mindenki a saját otthonába, és jól bealudt. Én így tettem.

Jóéjt.

Ti kulebek.