A fics-úr

Na igen, a helyzet az, hogy telik- múlik az idő, közben egy új jövevény érkezett. Ez a rejtélyes alak nem más, mint kedves unokaöcsém: Ramszesz. Nevét az egyiptomi fáraóról kapta, ami illik is hozzá, mert a sok szoli miatt olyan a bőrszíne mint egy egyiptominak. Najó, igazából csak most ilyen, mert megfogta a májusi napfény, de ez nem változtat semmin. Ramszeszről tudni kell, hogy rám ütött, hála istennek amit tanult az életről, azt mind a mesterétől tanulta, aki nem más, mint én. Ami a humorát illeti, az sem hétköznapi, mindig eltudok vele röhögni cseppet sem poénos dolgokon is (akár).

Korábban már átjött szerény hajlékomba, ugyanis elég unalmas délután volt, aminek az lett az eredménye, hogy Rajmund, és Ramszesz is  meg-lett-in-vi-tál-va . Éltek is a lehetőséggel, azaz átjöttek. Ja, majd elfelejtettem egy lényeges információt: a másik eredménye az lett az unalmas délutánnak, hogy Ramszesz az én pólómat hordja a mai estén. Ezt nem igazán szeretem, mert kölcsönösen szeretjük eltulajdonítani egymást ruháját. Volt már olyan, hogy úgy kaptam vissza egy pólót, hogy tele volt lyukakkal, mintha géppuskával sorozták volna meg. Ramszesz váltig állította, hogy a mosógépben lett ilyen ( kérdem én, mégis hogy?! ) . Na mindegy, szokás szerint megint eltértem a tárgytól, pörgessük vissza az időt a mai estéhez : megjött Ramszesz, a fáraó. Mivel már mindannyian jókedvűen mulatoztunk a Lövőház utcában,  úgy vettem észre, hogy a kuzinom kissé kényelmetlenül érzi magát, ígyhát felajánlottam neki a boromat, hadd igyon szegény pára.

-Tessék, itt a bor. – kínáltam

-Kösz. – köszönte meg a lehető legszebb formátumban, zene volt füleimnek. – Mi a helyzet?

-Őszintén szólva semmi extra, remélem tudod hogy Romkertbe fogunk menni – tájékoztattam

-Jajaja , Rajmund már mondta, beszéltem vele telón. Miért, para hogy odamegyünk? Vagy mi?

-Igazából utálom azt a helyet, de leszarom, ha mindenki odamegy nem fogok egyedül hazamenni. Legalább partyzunk egyet, úgyis rég láttam a hüye fejed.  Amúgy jó a pólód.

-Köszönöm szépen – mondta nevetve, és jól meghúzta a borosüveget. Büszke voltam rá.

Két dolgot figyeltem meg az elmúlt 20 percben, mióta megjött az unokaöcsém: az egyik, hogy nagyon berúgtam. Nem az unokaöcsémet,  hanem alkoholos állapotba kerültem. A másik pedig az, hogy elcsíptem ahogy a mostohahugommal, Szófiával szemeztek az imént, ami ha úgy vesszük furcsán hangzik, de ha pedig amúgy vesszük, nincs ezzel semmi baj, semmi közük egymáshoz. De azért elég furcsa, ez tény.  Épp nagyban beszélgetek  Ariadnéval, amikor kedves  barnabőrű  Rajmund cimborám a semmiből bukkan fel ( lehet csak azért nem láttam mert sötétben beleolvad a környezetbe ) , felspannolva, hogy azonnal menjünk el valamiért, megéri. Reakcióként egy vállrándítást tudok összehozni, és egy „oké” - t , majd tudatva a többiekkel, hogy mindjárt jövünk , megindulunk a misztikus túrára. Utunk a Margit híd budai hídfőjéig vezet, ahol megejtjük a találkát egy kétes alakkal, kinek arcára a sötétség szőtt maszkot. Igénybe vesszük a szolgáltatást amit nyújt, itt már mindenki arra gondol amire akar de közlöm , semmi buzulás nincs. Átveszi Rajmund a kézzel fogható dolgocskát, amit hamar ki is derítünk, hogy mi. Persze úgy írom, mintha nem tudnám, vagy mintha Rajmund se tudta volna.

Visszafele kicsapongó jókedvvel utazunk, nevetünk, még jobban nevetünk, és úgy érezzük magunkat mintha mi lennék a legmenőbb arcok az egész kerületben, mintha mindenki szeretne minket. Jól el is dumálgatunk az ellenőrökkel a villamoson, akik imádnak minket, isszák a szavunkat, szinte már autogrammot is kérnének, de azt már nem adunk, ne essünk túlzásokba. Pedig lemerném fogadni, hogy az egyik már a papírfecnit húzta ki a zsebéből, egy másik, nőnemű kaller pedig mintha kidüllesztette volna hamvasnak cseppet sem mondható kebleit, hogy rúzzsal firkantsuk oda a nevünket : Mr. Superstars.

Ahhoz képest, hogy ingyen utaztunk ( vagyis más pénzén, mert ugye a bliccelés tulajdonképpen a tisztességes polgárok meglopása ) kifejezetten jó volt, pedig manapság ami ingyen van, az szar.

Jót röhögünk a kallerek háta mögött miután leszállunk a vilingerről, és mire visszaérünk a többiekhez, rendőrök fogadnak minket.

                                                      ...

 Sej, rendőrök fogadnak minket, be jól vagyon dolgunk, hej. A kérdés már csak az, hogy mégis miért? A válasz roppant egyszerű: amíg mi elmentünk tevékenykedni, kedves barna bőrű cimborámmal, a többiekre kihívták a rendőröket a hangzavar miatt. Korábban már említettem, hogy a lakók nem díjazzák a mi mulatozásunkat, most meg is lett az eredménye. Gond egy szál se, csak megakartak büntetni egy-két embert közterületen való alkoholfogyasztásért, de végül az egészből nem lett semmi. Győzött az igazság. A lakóknak ezúttal üzenem, hogy kapják be (persze a többiek nevében beszélek, hisz én ott se voltam) . Körülnézek, mindenki áll mint az izgalomba került pénisz, és épp nagyban megy a diszkurzus arról, hogy mi tévők legyünk így, hogy megzavarták a jókdevünket, így, hogy eltűnt a boldogság. Egy pár dolgot leszűrök gyorsan, mérlegelem a valóságot, elvégzek néhány gyors számítást, összeadok, szorzok, gyököt vonok, deriválok, majd eredményként azt kapom, hogy kibaszott sokan lettünk. Annyira sokan, hogy szerény kis társaságunk lényegében az egész Lövőház utcát kitölti.

Sok-sok ismeretlen arcot vélek felfedezni, akikkel nem is foglalkozom, hiszen mégis kik ők nekem, pff.  Elkolbászolunk a Mammut szórakoztató és bevásárlóközpont elé, ami annyit jelent, hogy befoglaljuk az egész területet ami előtte található, szinte folyunk le, mint a vízesés, azzal a különbséggel, hogy mi nem vizek vagyunk, hanem emberek ( vagy állatok? ) . Nyomok egy hátraarcot, betiplizek a „plázába” ugyanis kertelés nélkül bevallom, majd bepisálok, a bor szinte átfolyik rajtam. Hangokat hallok ahogy besétálok... vajon ez a vég? Megőrültem?

Természetesen nem,  Ariadna baktat utánam, hisz ő is menten bepisál. Oké, zsoké, sétálunk, sétálunk egy mozgólépcsőn felmegyünk, dumálgatunk, fogalmam sincs miről, én épp azok gondolkozom, hogy már izzadok az erőfeszítéstől, hogy visszatartom aranyló nedvem. Megkönnyebültem rugom be az ajtót, keménygyerek módjára ( igazából normálisan nyitottam ki) , kigombolom a kigomolható sliccem, előveszem a tömlőt, és egy nagy sóhajtás közepette kieresztem a tartalmát. Jön-jön, és még mindig jön, már szinte rekordot döntök, amikor kiürül a hólyagom. Elteszem a szerszámot, persze előtte kicsavartam, gyors kézmosás, megnéztem a fejem a tükörben, annyira nem vészes, hála Jahvénak. Igen, hála Jahvénak. Mint ahogy az lenni szokott, az én rekordhosszúságú pisálásom ellenére is a lányra kell várni, pedig elhihetitek nekem, ennyi idő alatt már el lehet intézni rengeteg dolgot.

Végre ! Megjön a kis Ariadna, vala. Mehetünk vissza a többiekhez, és lássatok csodát, vissza is megyünk. A helyzet változatlan: mint az állatkertben, megy az őrjöngés ( „Nagy az Isten állatkertje” ) , de végtére csak megindulunk már a rohadt Romkerthez. Mivel a létszámunk többszörösen meghaladja egy focicsapatét, mondhatni az egész villamost elfoglaljuk, vagyis meghódítjuk. Vannak emberek, akik úgy gondolják kurva menő lesz ha rágyújtanak a járművön, de az kell hogy mondjam, csak szánni tudom szegény bolondokat. Rá is baszunk a merészségükre: egyszercsak megáll a villamos, és nem megy tovább.

Egy megállót sikerült megtennünk. Értetlenü bámészkodunk, hogy mégis mi a jó k*rva anyánk van, mire a sofőr ingerülten kijön a vezetőfülkéből ( szerintem inkább olyan volt mint aki meg van sértődve)  és közli, hogy addig egy métert nem teszünk amíg le nem száll az, aki cigarettázik. Mivel elég közel  ülök hozzá ráfogom sunyi módon egy szegény hajláktalanra. Leszállunk, rágyújtunk a megállóban és beszélgetünk a sofőrrel, hogy menjünk már, ne büntessen mindenkit. Hosszas várakozás után persze elindultunk, és meg is érkeztünk a kíván célállomásra.